Hogyan lettem tanácsadó?

Sok-sok éve álmodozom arról, hogy egy nap hivatásszerűen is segítő kapcsolat keretében segítek a hozzám fordulóknak.

Hiába tapasztaltam számtalan alkalommal, hogy milyen örömteli számomra ilyen módon együtt lenni másokkal, hogy “élesben” is bevessem a tudásom, egyre csak váratott magára. Hiába jártam számos képzésre, beszélgettem a barátaimmal, hiába jött a sok biztatás, hogy jól csinálom, legbelül mindig azt éreztem, hogy még nem állok készen.

A dilemma

Kamaszkorom óta dédelgettem magamban ezt, mint egy kincset, és túl fontos volt ez nekem, mintsem hogy idő előtt belevágjak. Igen ám, de mi az az idő előtt? Mikor jön már el? Eljön egyáltalán? Össze kéne szedni magam, belevágni, nem “rinyálni”, mondta a fejemben időnként a hangocska, de mindhiába. Valahogy nem sikerült túllendülnöm a holtponton.

Féltem, hogy érdemtelenül kérek pénzt bárkitől. Hogy nem tudom a másikat biztonságban megtartani. És belátom attól is féltem, hogy valamilyen módon használjam a másikat, hogy a kapcsolatunk túl fontossá váljon számomra. És nagyon akartam, hogy olyan terapeuta legyek, akire nekem magamnak is szükségem lett volna, aki tiszteli a kliensét, bízik benne, és önmagát megtartva, nyitott füllel és szívvel tud figyelni.

Sosem leszek kész.

Sosem jön el a tökéletesség pillanata. Mindig dolgoznom kell majd önmagamon, - ahogy jelenleg is teszem - és mindig fogok újat tanulni szakmailag is. Mégis valami megváltozott. A kérdőjelekből felkiáltójelek lettek.

Készen állok

Egy szupervízor támogatása mellett most már megélem azt, hogy készen állok.

Hogy tudok és akarok segítő lenni. Hiszem, hogy ez életem hivatása, és hatalmas öröm számomra, hogy végre fel tudom vállalni ezt, és azokat akik megtisztelenek a bizalmukkal, elkísérhetem másokat életük egy nehezebb szakaszán.